Akkor, amikor

Mikor lelked gonosz gondolatok söpörték,
úgy, hogy védtelen kiterítve pőrén vagy ott,
ha már nem nemesítik tetteidet csörték,
akkor bensődben még a kérdés is halott,
eszedbe sem jutna így bezárni most ám
a szíved, mintha elvetnél csírátlan magot,
áztató esőben a múltad, rozsdás rostán,
vasporos, süppedő kopasz sírt hagy ott.

Hajnal után napfénybe zárt felnőtt lettél,
csupornyi csend léted zajosodik általa,
mikor a vég üres szobájába megtér,
Gondolat mohával telik, mint régi pala.
hiába nyílik hangod és szól magában,
hősi hangok mesélnek, mint Kalevala,
falból nyíló, málló repedése, szája tágan,
nincs más esélyed, csak törvény szava.

Múltadat mindig tenyeredben hordozod,
és nem látod, hogy torzulnak vonásaik,
a hangszered süket fülekbe jutva felzokog,
mert emberek nem azok és olyanok, akik
látszólag veled tartanak, mit sem törődve
taszítanak a kor posványába, előtted alig
rejtett bűnöket kitárva, meg sem törve
rakódik ki múltadra a felejthető mozaik.

Az egy dolog, hogy vallásod újraéled,
de bűnös püspöke ne legyél újra megint,
emelt fővel járj, ne tapossanak emlékek,
új élet, új nap a világra, világodra tekint
letisztulva, kapkodás nélkül tiéd lehetne,
az óra, perc, mely szaporán fogy és majd int,
hogy léted legjobb helyen legyen temetve
ahol majd sótlan, vak történelem rád tekint.