Mikor adom

Első padon együtt ültünk,
szivárvány színű fák alatt,
tejút messze fent fölöttünk,
vagy műhold, mi épp elhaladt.

Sosem lenne ennyire szép
csak veled, ilyen délután,
szelek, mint mobilt rezgették
száraz leveleket a fán.

Esély sem volt gondolatban,
mikor adom országomat,
szemem csukva csókolhattam,
ősöktől kapott ajkadat.

Életem már sokat elvitt,
és nem láthattam ezalatt,
annyit adsz te, amennyit
nem tud adni sok jó falat.

Szív diktálja, szeret téged,
képzeletem szép gyöngysora,
nem kérek én üdvösséget,
mindent adsz és adok oda.

Nem vagy velem, de mellettem,
mint jó szüleim egykoron,
kisfiúsan is merengtem,
ki ül most boldogságomon?