Maga az élet

Testek száradó szagától
izzó morcos világ
dolgos kezektől gyászol
sírhelyen a virág

Mázas ős-felhők feletted
repedések habja
eső szagra felébredhet
az éj sötét magja

Szorítón ölel a fény
vakítja zajos kedvét
talpunk alá vetett árnyék
növeszti sötét tervét

Élet maga mi felnégyel
elnyújt piszkos érvekre
hűs ágy a várandós vegyjel
megköt véges évekre

Tegnap még

Tegnap még másnak neve
volt a padon belevésve,
hol ülhetünk és látképbe
fut völgyes-lejtős gyűlölete.

Nevedben pondró, pór alak
is nyilatkozik helyetted,
nem kell egyetértened,
csak jól meghúzni magad.

Tegnap még meleg reményt
fogadtad a székhelyeden,
ma jövődet rabolja éppen
és mások képzelőerejét.

Úgy mondanak, mi lehetne,
mi nem volt több miértnél,
ítélet az ellenszegülésedért;
tovább sikerülhet lépned-e.

Az otthonod

Az Otthon a szívekben egy szólam,
nem szobák, házak, nem városok,
nem faluk és nem töppedt tanyák,
csak komfortos helyet ott talál,
a téged szerető szív otthonát.

Az Otthon nem megfelelés kényszere,
nem szabály és nem rend, a patinás,
nem parancs vezérli csak a vágy,
a bútortalan csend és csacsogás,
a másik léte, illata, a nevető ragyogás.

Az Otthon nem különös, nem a luxus,
nem patyolat, de az élmény ereje,
nem mesék, hanem valós csodák,
a tervtelen vallomás sem pofonod,
jó, ha nevetés edzi az otthonod.

2018.

Cselekedjünk

Bérelhetünk szónokokat, vagy önkéntest,
fejből beszélők, kik nem látnak szívet
Bérelhetünk mű-munkást, puha-parasztot,
jobbról korcsosult Mária malasztot.

Vehetünk célokat, vagy célzatos ármányt,
remegő kezű kivénhedt sárkányt
Vehetünk levegőt, most még igen,
lámpavasra dísznek, egy lógó klienst.

Lőhetünk magunknak szóval szabadult
hazug illegális csóró parnasszust,
Lőhetünk jó pénzért életet, lelket
porzó élet után, egy temetői telket.

Foghatunk magunknak, óbégató barmot,
szarvánál fogott, de tejelő almot,
Foghatunk felforgató ingyenes infót,
fullasztó képekhez egy előrelátót.

Dolgozz...

Bátyja, vagy hazafi cikornya gróf
batyus volt, elítélt nyuggert és oktatót
tanult jött pénzen, vagy csak lógott
alig nőtt, vagy csak ilyen korcs
cikornya elveket vall, vagy csak skót
vezéred, nem támaszod, vagy csak szónok
beszéde együgyű, vagy csak hamis
megvezeti egyik feled, vagy egész valód
ruhája királyi, szava paraszt, vagy mód
lába se éri földed, eladja alólad
szeretetet szapul, vagy ikrát morzsolgat
szemedbe borsot szór, borsra tiltást
törvénye kék, büntet ki mond mást
egekbe emelte egyik feled, másik meg sittes
bírjad ki a gúnyt és az éber éhséget
szabadság az tiltott, neki minden lehet
dolgozz, dolgozz, és az Isten is vele veret.

Fájhat

A virág szirmai szépek,
csak magának érnek színei,
nincs felelőtlen öndicséret,
csak úgy belülről mímeli.

Zanza zöld levelek, élek
ereikben értik a tervet,
felépül az mit évmilliók
rajzoltak és nem percek

Mi egynek jó, ütközik mással,
a tökéletes torz agy-szülte
kis híján az egész világgal,
fájhat a szög, vak szemébe ütve.

Van, aki gazdag lesz

A köd sosem ér az égig,
a hatalom sosem végtelen,
amíg a seggek elérhetők
a talpak dolgoznak serényen

A kúp alakú éghajlatok,
mint a jégcsapok lógva
zsigerbe tömik a lelket
elhitetve beérhetetlen jókkal

Koronaháló a hold köntöse,
mégsem ő a fővezéred,
néha a látszat is csak öltöztet
mint szóból való telivéred

Most déli pálya az opció,
nyugati szelet pocskol,
holnap az észak vesztébe
koppan az eső, ahogy mocskol

Van, aki gazdag lesz
az árvíz előtt szabadon,
s ha áttör egy gátat szabadság
menekül a véres borzalom.

Jézus fejjel lefelé

Egy országban élsz,
hol az anyanyelved sem érted,
a szabadság valami ellen haldokló
a rabság a jó léted tükre,
Ahol a türelmetlen lesz a tolvaj,
a sikkasztó bejegyzett szakma,
hol a törvényeket igen,
a tereket felégetni nem lehet.
Ahol a dühítő uralkodik
és a dühös börtönre ítélt,
a kenyér dohos, cukor romlott,
Jézus fejjel lefelé...

Itthon

Hazaértem.
Nem látok ki az ablakon,
csak a hó beszél vissza,
konyhában a teafilter bordáit
pislákoló gyertyafény zavarja,
ablakpárkány a napfényre emlékszik,
könnyeit a hóesésre foghatom,
vékony krétavonalak a fák ágai,
ahogy természet festi újra őket.

Itthon vagyok.
a teavíz hangosan kiabál
mintha csak oktatna a gőze,
de összerándul a méztől, citromtól
elnémul, mint a néma zongora...
a tél karját felhúzza, erősen világít,
mint afrikai bennszülött tenyere,
beszél hozzám, azt mondja
a szív szenvedése sztrájkol,
odakint vékony csikorgása
figyelmeztet a múlandóságra,
bent a zongora tetején, kopott váza
a képet elemzi a falon,
kétértelműségéből semmit sem ért,
ma először, hogy havazott.

.

Egy biztos

Hajamon az elmúlt évek világítanak,
gyermekkorom sikátorából élek,
otthon az izzó petárdák múltja,
egy az egyben besötétedik a test.
Ruhámon gyűrött utam térképe,
hol leszakadt gomb a fájdalom,
csorbult csészéből keserű kávé...
Kicsi a város, ahogyan az élet,
borítékolható a végjelentés,
a jelen egy fénykép, rögzül
a múltat nem lehet fotózni,
sértettséget sem lehet tisztítani,
mint csempe közül a vízkövet.
Egy biztos; a tartós tél megszűnik
számomra is, mikor majd távozom.

Örökre hallgat

Valószínűleg a szabadság allergiás ránk.
Ettől lázas légzésünk. Felhívják, figyelmünket a porra.
A világok pedig nem halnak meg otthonunk sarkában
halálunk után. Fegyvereink, becsület, tisztesség,
urak, marionett, hangok, érzések, empátia
és a csoda porrá lesznek. Ismerek néhány halottat.
Emlékszem Apám utolsó örömére. Emlékszem
a párnán nyugvó fejére. Hosszú ideig, talán sose múlik...
Az évek kiegyensúlyozottak bennünk. A saját számunk a
halálunk éve. Hosszú idő után a csontok porra és porra válnak
Egy idő múlva szennyeződéssé válunk, és a szenny
a talaj részévé válik. Ez a keserű föld vagy, melyre nem figyelsz.
A száj örökre hallgat, mikor már tudni fogod.

Találd meg

Találd meg a szót, az egyetlent
amely tilos és kellemetlen,
azt a szót, mely kiált, sanyargat,
halálba is kíván, a hangot,
a dallamot, a ritmusát a vakot,
nem létező létet és a édeset
mely laktat és elnyom, lép
és helyben topog, mely kacag
s megsirat, jól nevel és cserbenhagy,
az egyetlent, mi titkos, nyílt,
őszinte és egyben fapados,
mit még senki nem ejtett,
aki megtalálta csak összeesett,
keresd a hangokat, szűrjed,
préseld, törj össze hozzá
épp nem dobbanó szívet.
Káros dallama csengjen
káromló fülekben,
ha megtalálod többet ér,
mint gyónáskori felmentés.
Minden bűnöd, minden gondolat,
benne legyen egyetlen hangban...
Találd meg önnön-magadat.

Mit mondanál?

Mindenkiben van egy üres ház,
szólj magadhoz, mit mondanál?
nem elég szavakkal betölteni,
a szépítéshez törni-zúzni kell.

Mindenkiben ott van egy anya,
szerelmet kérdezz, mit mondanál?
nem elég szeretni, harcolni kell,
a szivárványod így érhető el.

Mindenkiben van hangos harag,
szólj hozzá, mit mondanál?
nem elég élni, akarni is kell
akkor is, ha börtönöd a haza.

Attilának

A költők polcán érdekes dolgok vannak,
a végtelen könyvtára nem könyvet láttat,
ott a néma zene, zajos felhő, vagy szeretet,
a szivárványban szürke színt láttat veled.

A költők könyvtára nem nyomtatott papír,
végtelen polcain az érzelem értékes zafír,
ott a harag békül és a béke háborúz,
a királyokat nem éltet s szeretetbe húz.

A költők tudnak repülni és vele az olvasó,
végtelen gondoltai évezredre megmaradó,
vele hal a le nem írt végtelen vers orom;
sínek között marad, mint Attilának Balatonon.

Optikai

Néma a fal, kivágták a nyelvét,
nyakatlan, nem vágják a torkát,
eső mossa alapját szerteszét,
mozdulatlanság ünnepli a tornát.

Vékony vonalakból áll a világ,
dagadtsága is csak logikai,
fénytől hízik színre a virág,
pedig egy a szín; az optikai.

A temető csendben vár,
fák ágai, később a gyökerei,
véred sírkő alatt néma már,
nem követel, az esőt nyeli.

A történelem

Az ablakból jövő fura fény
pornak minden tejútja,
még messze a szülő szakadék
hol ragad össze sár kútja.

Levegőt csiklandoz az ajtó,
a teret is jól nevetteti
belép rajta egy bolygó,
s hátát épp a napnak veti.

A horizont mintha beszélne,
fülembe nem jut el a szó,
markom közepén is elférne,
a kapott jog, az is oldalsó.

A történelem már csak portré,
maszatos, s nem egy Munkácsy,
mintha mindenki másként értené,
igaz marad, a megmondó bácsi.

Jövőm homlokomra teszi kezét,
mintha csak az anyám volna,
láztalan lázban égni nehéz,
esélytelen gyógyír a holnap.

Életre kelhetnek

A vers én vagyok, vagy talán te;
élettelen, testetlen szavak,
de mégsem halhat meg sose
bárki, életet ad neki elolvasva.

A könyv is egy néma koporsó,
benne a versek halottak,
de ha kinyitja egy olvasó
életre kelnek a szavak.

Pokolban

Hiába vigyorgok fültől-fülig,
te csak könnyeket látsz arcomon
bohóc vagyok végső ítéletig,
csak kívülről komolyodom.

Akik csak bántottak mindig,
akkor mikor virágoztam,
ezután majd azt irigylik,
hogy száradok a koromban.

Rég elbuktam már
anno almával, Ádámmal,
ha bölcsebb akkor e pár,
Isten lennék most almafával.

A romantika nem művészet,
csak a cifra szavak bábja
egész kor egy giccs enyészet
évszázadok kurta kárja.

Az észak meghódította délt
mi közte van még élhető,
egyenlítőn fújó forró szélt,
nem bírja semmi ehető.

Bevallom sok vágyam bűnét,
haragot, hanyagságot, büszkeséget,
nem állom ki a halál tüzét,
s pokolban bérlek békességet.

Zakopane

A kék égre tükröződnek a hegyek,
párkányon füstölög elnagyolt halál,
madarak erre csak ritkán repülnek,
havas csúcsok alatt lapul lopott agát.

Falakban nyöszörögnek a fák,
tetők súlyát a havazás adja,
téglák helyett is gólem gerendák,
mi a kacagást melegen tartja.

Kacskás köveken visz a gondolat,
mindez a kilátóból semmi,
didergő utas, az érméjét adja
forró sörért, még alkudni sem bír.

Felhő felett csúcsok a magasba
törtettek egykor régen,
már jó-ideje egyik sem folytatja,
megalkudott ott az égen.

Hotelben egyszerű minden,
hiába más a csap, más az ágy,
az otthon itt van velem,
semmin sem változik varázs.

Szavakban ragyog

Az áramlatok vittek lábamon
a testem mozgott a földdel
nem toporogtam rendszerek vittek
meg az élvezet a híg konyak
mézes pálesz a szívemben
a fényt áteresztő fák foltjai
egy bomba vagy fényesség
csak állatok lógnak lábam előtt
a cselekvés állati vágyai
a bujaság csendben visszafogott
testet mérgező lihegése felajzott
csak egy követség a lelkem
az igazságtalanság misztikuma
nem lehettem senki
nem is tudom miért halunk meg
a hattyúk nyakára több kéz fér
égbekiáltó a fulladás
agyunkban az élet igazgyöngy
temetésen szavakban ragyog
halványuló karátossága

Holt megállók

Évekig nem vettem észre a sötétet,
a haszontalant és menni képtelent,
Nem éreztem az epét, amit lapáttal
toltam az évek kopott szerszámaival.

Epémet veszítettem, az epést csak kissé,
a megszólalást és felolvasás fura ízét,
Nem tudtam uraskodni, nem vágytam,
család megtűrt, míg kritikát nem hánytam.

Sötétből született a fájdalom bátran,
a félelemtől nem félve arányban,
Nem hallottam az intő zajokat, mik jöttek,
s holt megállókban záró szelek nyögtek.

Hol vannak a szavak

Hol vannak a szavak
merre járnak a karakterek
talán igazságba temetve
dohos polcokon feledve

hol vannak kiáltások
merre jár az őszinte harag
talán értelmet nyer a nap
s ködben is láttatva arat

hol van a fájdalom
merre jár a drogos kábulat
talán zug-szertárakban mulat
a sosem múlható öntudat.

hol vannak a szónokok
merre jár a honi hét vezér
talán íjakat felajzva remél
gyáván figyel űzött reményt.

Erdők nem ettől halnak ki

Ha Égből is pottyan
a Kedvesség pokoli,
szép a bolond Gomba
mégsem édes Brokkoli.

Beretva lehet nyelve,
azzal Testvért szolgál,
csak hozzá mérhetik,
ha Bűnösöket dorgál.

A Kikerics szép virág,
de elfonnyad egyszer,
lehet kerek a Világ,
vagy kocka a Tenger.

A szél fújja a Levelet
nincsen más célja neki
vedd elő józan Eszedet,
Erdők nem ettől halnak ki.

Te is rázd le Magadról,
a sztereotípiákat
lehetsz távol Alaptól;
vedd példának a Fákat.

Sírást szanáló

Templomba is mehetsz,
szerelembe is eshetsz,
isten mind megbocsájt,
társad egyszer elbocsájt.

Ha imával kezded napod,
még nem látnak vakok,
lelkiismeret annyit ér,
mint család, barát és a vér.

Egy az isten, ha hiszed,
ha nem, még marad hited,
ahogy nyál alvásba nyúló,
úgy sírod sírást szanáló.

Bő kinccsel...

A boldog napok, mint eső
csepegnek forró márványra
és a szelíd csend csillan elő
korhely étek, mint bátor velő.

A mosoly ránca, mint szél
lebbenti a kor fűzfa fátylát,
kövült korszak víziója él
lenyugvó szemünk szélén.

Aura fogyatkozást mímel
a test latens holdak mentén,
hangulat szőnyeggel rímel
élet bujasággal, s bő kinccsel.

Anyag ünnepe

Az élet célja az anyag
rögökből párlódunk
víz marék por s hanyag
fazekas összegyúr
halálunk sem gyász
csak egy sár-halmaz
mely segíti ős-állapotát.

Mint a lehulló levél
örök körforgás
bár gondolkodunk még
nem úgy ahogy a fák
mégsem értjük meg
a körforgást magát
halál az anyag ünnepe.

Fiatalságba vénülve
pár őszt megérve
érik a szélfútta lélek
idő varázslatba téve
koldulunk pár évet
fájdalom teszi teljessé
elgurult gyógyszered.

Mindez már dekódolva
könyvekbe égve
gondokat pótolva
semmibe fel az égbe
is hiába tennéd már
a nagy elme kihagy
anyagba olvadás vár...

A nagy halál helyett!!

Ló szőrén

A lovakat csodáljuk ma
villanykorszak áldozatait
esznek s több fogy a zab
s néha meg is botlik

autó csendes ló nyerít
az amper lórúgás szerű
bár szervíz napot keserít
a ló szőrén sem egyszerű.

Hexameter - Falakra felégve

Megkapod őt
lépted színére
mely éjjeli kékes
száz napig
olvadhatsz még
és ez az éke
e fénynek
fénnyel játszva
kegyes csókod lesz
a kellemes érdek
bús orom él még
majd koszorúzna
falakra felégve.

Mint a hőség nyára

Születhet temérdek titok
luxus grádicsró'
hömpölygő hazugságok
szerte hullámzó
duzzadó daganatként
büszk'ülő magyarság
politikai pénzes hályog
futó ős-idegszál
félre-vezető'dia foly s fog
ez a játszma ma
holnapot romboló rablók
javított s'tisztika
ahogy betörők bújnak bé'
színes nyakkendőkbe
nyúzott nemzedékek mögé
szavakat ránk lőve
sebzett liberális loncé
vérző szívünk szára
könnyeket cseppet sem ejtvé'
mint a hőség nyára.

Képzelt játék

Ékezetté sérült napok
húznak hosszú morát
hogy a halálában vakon
lásson lelke csorbát
daganattá duzzad a szó
mondatok az áttét
semmiképpen sem jó
s konok képzelt játék

út menti fák festett árnyék
egy képzelt megálló
stoppol az élet s a vágy ég
síron szalutáló
természet permetez álmot
csukhatatlan ajtó
ad egy nemlétező sármot
...hibát a sosem alvót

megkaphatod az éveket
napokban perc kopog
megláthatod a fényeket
csodálatot fogod
elvakít a napi rutin
ráncot rajzol idő
reptet égbe a trambulin
a föld futár derítő.

Kereszténység

Utolsó sorban ül a lényeg,
rá sem hederít a köz,
csak kisebbségnek méreg,
hogy a hülyeség a dizőz.

A tető sem szakad be ott,
hol csillag az esti fény,
dohos pincékhez szokott,
az al-erkölcs s erény.

A prédikáció egy felhő,
mely takar igaz napot,
szószék is rejt egy-kettő,
molesztáló, hamis papot.

A kereszténység nem rossz,
politika férge ette meg,
imára együgyűeket soroz,
éhezőktől vesz el kenyeret.

Szolgák ölelése

A papok szolgák,
az Isten szolgái
miniszterek szolgák
a papok szolgái
a nép a buta nép
még ha okos itt
szava sem lehet
biblia üzen nekik.

Szolgák irányítanak
a matematika téved
félpénz értéke adna
háromnegyedet részet.
pedig a félóra munka
boltban se ér negyedet
egy kiló kenyeret fizetve
nem kaphatsz másfelet.

Igazság ára kevesebb
ha tudod is hogyan kéne
pofont kapsz nem egyebet
adat börtönbe téve
két szemed sem ér felet
mindet szúrja szolga fénye
gerinced mire megroppan
készülj ingyen öregségre
vagy éhedért halj jobban
mint szolgák ölelése.

Legjobb dísze

Nyitva maradt disznóól,
mérhető bűz kertek alatt,
ez a vérünkbe írva szól,
majd átírjuk az illatokat.

A bűzös virágok lesznek
divatos kertjeink dísze,
divatja rossz lehetetnek
szándékok igaz biznisze.

A szépség is új fogalom,
rothadó sütőtök színe,
komfortos trágyahalom,
hűség nem legjobb dísze.

Szószéki magasban

Hármas csapás,
mikor kivégzésre küldjük a szót
karaktereket gyilkoló gépezet
a módszeres zajjal zsaroló,
hiszek egy... tégy esküt és a váltó
benned vérré válva mérgez
szavak nélküli alattvalókká.
Levágott kezünkbe fegyvert ad
a mocsok, mit Európa gondol
zárszókat felakasztó fakó tünemény
valója sejlik a Nap alatt
és bátorságodé csak a bitó...

Romlott, lejárt szavatosságunk
kelés a gondolatok árnyán,
amit ránk varr a művész
mint pecsétet, jude csillag
szabadságunk korláttalan,
de csak határokon átívelő alany
az il-demokratív pátosza fed
mint tetőt a porrá váló cserép.
Mi csak ázunk odabent rongyá,
hogy keveseknek biztos legyen jövő,
nincs kontroll és igazság,
csak kornyikáló diktátor csecsemő.

Rákkeltő szavakkal,
megillet a múltba vesző jövőkép,
a daganat testen kívüli ábra,
hősként hajigál mottót Dunába,
címereink hazugsága, a himnusz
sorainak múlhatatlan jóslata
vesztes oldalra röpít a gőg
a hatalom ragaszkodása.
Megosztó hely osztott fránya
igaztalan perek maradisága
papokra testált bosszú, a bosszú
mása virít a szószéki magasban.

Igen és nemek

Belecsúszik kapcsolatokba a harag
a közélet tűrt természetességével
át ott rákfenés gondolatok lépnek
ártó mennyekből lesz az ős átok
tán a megbocsájtható vétek és halál
sors selejtezőket soha sem feledhetőket
hiába plakátolt szíve vagy józanuló ész
ledarált csont húsa mészként felkenve falon
hangos fájdalma veríték ablakszemen
ajtón kopogtató fájdalomnak koppása 
szeretés szeren aknával telített tető
hova eltemet ős feledést felforgatón
igen és nemek erdeje elveszítik
üveges valóság izotóp energiáját
csak a végtelenek teleszórt törzsök
fosszilizáló ami emlékezni hagy itt...

locsolóversek

Nyuszifülnek láttam egy farkot,
szépen locsolt minden sarkot,
de a kicsike kutya nem nyuszi
locsollak, ha nem vagy damaszkuszi

                     ¤¤¤

Kutyafarka, nyuszi füle
nagy farokkal sem fülemüle
szavazzál a nyuszi pártra
kapsz kölniből dombra, gátra

                     ¤¤¤

kutyafarka, vagy nyuszi füle,
semmiképpen sem fülemüle
szavazzál a jó pálinkára,
locsolhatok, előre, vagy hátra?

                     ¤¤¤

Van nekem egy csomó kukám
megnyílik, pedig nem is druszám
ezt a kölnit is onnan vettem,
ez tart majd téged egyben...

Ugyanott

A göncölszekér most is ott van,
csak vitorlámat hajigálta szét szél,
végtelennek tűnő emberöltő alatt,
elvégzett munka semmit sem ér.

Ha szerettek is mást kértek tőlem,
mint ami boldogsághoz elég,
talán tüskés szömörcévé vált lelkem,
ettől szúrós a váratlan vég.

Egy helyen állok, ahol ti is vagytok,
együtt látjuk a változatlan csillagot,
mégis mást láttok, másra szavaztok,
és trágyadombbal dicsértek illatot.

Gyógyulás

találat ért sebed nyitott
gyógyulásra nincs remény
vérrel húzod a csíkot
az életed a kőkemény
se időt se kötszert nem ad
rongyos ruhád a kopott
mint házi-áldást keretbe fogad

Harag, hatalom, arrogancia

A harag  kalapja
józanságot takar
fekete fából van
benne rothadó avar

ködből készült hatalom
pókfonál csapda
cseppje csak halom
napfény agyoncsapja

arrogancia kap
feketén számláz
ezért tör-zúz nem ad
kár-meséje ádáz

Harag-hatalom-arrogancia
együtt jár mint három grácia

Szóvirág

Rázuhant a páraszoknya
köröttünk elmékre
csipkelélek derék leszakadt
foszló fény ellensége
cibálják cinkos madarak
fátyol hull tollára
tétova térben ő marad
éhes ég polgára

hull a hó, mind a torra
a hó-pestis tiszta
sikált tükörben képem
ködösen tér vissza
zöld-allergiás tél teste
ellenálló hóvirág
mire minden meglenne
elaltat egy szóvirág.

Új réteg

Belém ültetett a szerelem
minden percben kikelsz
könnyező háztetők alatt
ha ég szoknyája csordul
lyukas tányérom nézem
megkínzott vacsora
megfojtott gyümölcs
mind-mind átfolyik rajta
köszönetektől jól felhizlalva
búcsúzom s leszek akarva.

A sors

Ember, elhajított kő,
előbb felfelé tör,
majd zuhan, zuhan,
aztán felpattan,
vagy elnyeli a föld.

Urbanizált szabadság

Ma is felkelt a reggeli Nap,
kiütve a sötétséget,
csak a hóesés szokatlan.
A zárt ajtók mögött
feszíti a kacagások sóhaját,
ma megint egy nap nyög,
hol betérők értetlensége szokás.
A parkoló nedves kövére
ipszilont írnak a kerekek,
hogy a kötelező fékezések,
indexek és gáz után elinduljanak
az ismeretlenek számára
követhetetlen csillagtúrára.
Központi zárak csipognak,
mint megannyi madárszó
vízhangja, város ketrecében,
urbánus szabadságba vetett,
szegénység könnyével locsolt,
burjánzó magról kelt
stadionok tövében.

Búcsúzás

A hajó kikötött, lejárt a szolgálat,
a tengerészre új kihívások várnak,
tarisznyában száradnak emlékek,
viszi örökre, mit idő sem téphet.
A hajó kifut, szól a kűrt, a tisztelet,
neki már, csak part menti hab integet.

Csupasz vers

Mit aggódsz a szellemi épségekért,
soraidat lesznek, kik kigúnyolják,
kétértelmű folytonosság félreért,
inger idegek-harca, gondolat holtág.
Zsákutcádba hiába, nem tér be senki,
a példa és ránctalan rím-perce ott áll,
ahogy vartalanul életed hegeszti,
kötése szóból kohó, soha nem rozsdáll!

Ha nem ravatali hangulat tör felőled,
adakozhatsz belőle másnak is párat,
hogy tükröződjön színed fában, kőben,
bár soha ne érne nemzedéket bánat.
Akkor sem lehetsz nagyon elégedett,
mikor a felvégi agóniád sem fáradt,
mindenhez képest a több lesz kevesebb,
így testből, lélekből jó hiába áradt.

Születhet percenként egy csupasz vers,
lüktethet szívedből a tiszta vérben,
munkálkodhatsz akkor is, ha heversz,
vagy repülhetsz egy nagy lírai térben,
gondolatokba rágódva tudod írni,
felejtve mindent, valóságtól térten,
talán nem lesz olyan, aki megsínyli,
jóságod lehet kemény, ehhez mérten.

Akkor, amikor

Mikor lelked gonosz gondolatok söpörték,
úgy, hogy védtelen kiterítve pőrén vagy ott,
ha már nem nemesítik tetteidet csörték,
akkor bensődben még a kérdés is halott,
eszedbe sem jutna így bezárni most ám
a szíved, mintha elvetnél csírátlan magot,
áztató esőben a múltad, rozsdás rostán,
vasporos, süppedő kopasz sírt hagy ott.

Hajnal után napfénybe zárt felnőtt lettél,
csupornyi csend léted zajosodik általa,
mikor a vég üres szobájába megtér,
Gondolat mohával telik, mint régi pala.
hiába nyílik hangod és szól magában,
hősi hangok mesélnek, mint Kalevala,
falból nyíló, málló repedése, szája tágan,
nincs más esélyed, csak törvény szava.

Múltadat mindig tenyeredben hordozod,
és nem látod, hogy torzulnak vonásaik,
a hangszered süket fülekbe jutva felzokog,
mert emberek nem azok és olyanok, akik
látszólag veled tartanak, mit sem törődve
taszítanak a kor posványába, előtted alig
rejtett bűnöket kitárva, meg sem törve
rakódik ki múltadra a felejthető mozaik.

Az egy dolog, hogy vallásod újraéled,
de bűnös püspöke ne legyél újra megint,
emelt fővel járj, ne tapossanak emlékek,
új élet, új nap a világra, világodra tekint
letisztulva, kapkodás nélkül tiéd lehetne,
az óra, perc, mely szaporán fogy és majd int,
hogy léted legjobb helyen legyen temetve
ahol majd sótlan, vak történelem rád tekint.

Tél után jön tavasz

Valahol a szürke ég alatt
elbújt a jó öreg Nap
az árnyékom lett rövid
hideg húz talptól nyakig
melegség szívből jön
izgalom és vérözön
forr a testben lélekben
emléktelen képekben
nincs nagyobb vigasz
mint tél után jön a tavasz

Mint hajótöröttnek

sárból emelted testem
verébnyi létemhez értél
megfürdetted lelkem
kérdésekkel kíméltél
szép szavad lett étkem
...szépítő tükröm te vagy
játszol nekem fényeddel
színorgiád nem hagy
törtet az ős-végzettel
s panaszokkal felhagy
...hűsítő poharam lettél
szomjra fogyhatatlanul
szívhez szívet kevertél
gyógyítás hiánytalanul
most itt sertepertél
...hűs sorsoddal kötözted
megsérült gyökereimet
szeretet fénye körötted
melegíti a kezeimet
mint hajótöröttnek.

Ékerdes

sórbál eletmed tetsem
vrnéebyi lémhetez étérl
mügferedtetd leklem
kredsekékél kélmétíl
sézp svazad lett éketm
...szítépő tröküm te vgay
josztál nkeem fendyedél
szorniágíd nem hgay
tertöt az ős-veztégtel
s poszakankal fahelgy
...hítűső parhoam létetl
szojrma faholgyatutnal
szevhíz szevít kérevetl
gyígyátós huánytalanil
msot itt sérertpetel
...hűs sadsordol ketöztöd
müegsrlét gyekireemöt
szeteret féyne keörttöd
mílegeti a keizmeet
mnit hejötöróttnak.

Születéstől-halálig

Előbb az ember, aztán úr van,
nem kell hinnie még az Úrban,
gyermeki lélek, mint csíkos vadkan,
nyelvének első szava nagyot durran,

Aztán nyíló virág lesz hallgatagon,
amíg igazságérzet nem ül bakon,
mikor aztán megrázza subáját,
hazugság is elhagyhatja száját.

Ha nem olyan penge az esze,
nagy szája lesz fárasztó nesze,
de ha tárul a nagy végtelenség,
kicsi csodák lesznek naplementék.

Ha hit felé tárul a panoráma,
nem lesz a butaságának határa,
bár a lélek erősségét learatja,
testét így is, úgy is pornak adja.

Utóbb utazó, halállal a bakon,
megszállja a bölcs, bánat nyugalom,
közben simul kor ránca arcán
fekvő adat lesz nem-lét piacán.

Mindent elvet

Gondolatodban
szobád négy fala közelít
szorongat kétséged éhezik
benned ragadt fondorlat

ellenünkre deríti a fényt
minél sötétebb a gondolatod
annál jobban testedre mér
egy oldalnyi lírai falatot

az elmúlás éhség levébe fősz
hiába a nagy életkedved
elmúlás kétharmaddal győz
a kicsi kába dönt mindenben

Munkára

Munkára képes a vágy
itt van leparkolja magát
tudás nyakkendőt szorosra kötötte
bánatát mák mintás ingébe törölte
betont koptató cúgos cipője
koppanhat roppant ritmust időre
első napja nem puszta pillanat
a jelentés mágusa övé marad
hosszú helyes szakáll védjegy
fizetése markáns markába elférhet
bárha elhagyja a becsület szálát
hosszabbít időleges alkalmazást
fáradsága kevés akár az apró
marad a stukkó-díszes koporsó

Rendetlen

A jövőt már a múltban ellopták
most a jelen kerül sorra
pillanatot percekben adózzák
be sem állhatnál a sorba
szigetet épít minden eszme
s határt szögesdróttal épít
nem azért hogy senki se érje
a gondolat börtönét védik
véleményed ha szubjektív
csak köz-ellenség lehetsz
és birkaként kell követni
ezt a rendetlen rendszert

Megérted...

Megérted, mi nem megértő
nyugszik az, mi nyughatatlan
beolvad, mi gránit élő
magasba lök a mély katlan,

szólít, mi nem szólítható,
kutat a kutathatatlan
egybe olvad betű hang szó
csak egy kiáltás szól halkan,

összerakva, szedhetetlen
fehér az, mi sötét vonzó,
szerszámod a fegyvernemben
rombolja, mi szó toborzó,

nem érthető, csak te érted,
szülő-földeden túl talál
nyughatatlan veres véred,
újra felforr aztán szanál.

Csak magam

Csak magamat nem engedem,
csak magam lehetek hibás,
hiába nem engedem közel a bűnt,
mégis szó nélkül hagyom
abban bíztam példa vagyok
hó nélkül is szép a hóvirág
ismertem azt egyszer
ki követ visz el emlékül
azóta a hegy is eltűnt
a szót sem engedhetném
hogy álnokul tornyosuljon tetté
nem engedem magam korpa közé
mégis a korpa lep el

Vigad vad

A csend sugdossa füledbe
homokszemnyi percek
koppanását az idő padlóján
egy kis múlt akad torkán
és puha szónoki széna
derékaljnyi otthoni téka
kacsint egy esti számadó
gyúrt vékát a koppanó
rekedten rikoltó kakukk
tízet üt hétkor uk-muk-fuk
közben inga veri a szöget
vajként olvadó jövődet
részeggé áztatja a padló
és a dohos légben bántó
szív-csakrákat bódít el
éjfélre éhes estebéddel
szőrös varasodott szemek
álmoknak adnak helyet
míg él a fény folyó csíkban
elzárja csapját az élő sírban

jót kacag bánat gyásza
a születések jó vadásza
a síró puskája koncertjén
vigad vad ember erején

Apokrif Jaginak

(Jagos István Róbert részére)

Ablakunkba tetted a fájdalmat,
testszagú gondolatok
takarják halállal kent fátyladat
igazgyöngyeid szaladnak szét
mint tépett karkötő vagy nyakék
és sárral kenve csak guruló
vacak golyók látszanak szanaszét
peregnek perceid és vérzik a tét
újrakezdésre csábító kelmevég
hasadt hatású arany gyolcs
mi bánatot szerteszét locsolsz
csak te nem látod a nyakéket
neked szakadt javíthatatlan
életmorzsalék a véged
hiába dobod el azt mi vagy
maradsz másnak is önmagad
csak te nem látod nem látsz
mit más mindenki más
gyermekeid soraid élnek
visznek végleg tovább
ahogy a váltó ragad vas marad
talán kerülsz egyet kerülsz
körös-körül mind önmagad
akárhogy téped húsod ruhád
a csalfa lét poshadó vize
mitől ugyanúgy elázol most is
mint a vidám "ének az esőben"
dallamra táncoló lógó lelked
párkányra teheted komédiád
szemedben a hal pillantásodban
az otthon korma könnyet vasal
most is megint rosszalkodtál
ahogy eddig de ez most fáj
rímekkel telt pirulád vedd be rá
nyeld a mocsok kín mosolyát
hogy jobb legyél még jobban
változz át verébbé vagy sassá
mindegy hol is jár vagy vetél
a fájás felszíni napi hangzavar
zene ez akkor is zene

zene zene...

míg te csak a dobokat hallod
akkor is ha szíved kalauza
a jegyeket kéri másik járatodra
a zene vált violin ugyanaz

Rettegjetek

Rettegjetek attól ki marad
elszámoltatni kész
ha nem olvaszt fején vajat
idegpályáid húrjain
ha lesz erre elég adat
majd elhúzzák nótátokat.

Rettegjetek mert maradok
fejetekre mászok
agyatokból követ marok
idegeitekre is megyek
friss húst kapálok
s belé kukacokat vetek.

Kövek éle

városból származom
pedig falun születtem
(úgy legyen találatom
lottót se keljen vennem)

kövek éle okádék
fölkenték sárral lelked
egyensúlyod okáért
mocskosabb ma tested

kövek köze kitöltve
lapra szerelt partok
politikába fürösztve
fölényes frász-csarnok

kőből vésett al-hited
hős színe szót akar
nem számít hogy hiszed
bűnt bocsát és takar

Miénk marad

Előbb a tengert vették el
majd a nagy hegyeket itt
de nem tudják még nem
hiába vesznek el bármit is
a táj örökké miénk marad
az egész füstös ég alatt

Aztán hitünket is elvették
így vagyunk keresztények
az ördögöt sem féltették
a testünkbe zárt kerítések
a hit örökké miénk marad
az egész füstös ég alatt

Most az eszünket vennék
tanáraink lesznek kápók
az észt szolgává tennék
az együgyű kultúra-rágók
eszünk örökké miénk marad
az egész füstös ég alatt.

Elvennék a választás jogát,
és a profitálók azt hiszik
másnak a semmi jár tovább
mikor övéké a latens licit
a nincs örökké miénk marad
az egész füstös ég alatt.

Halni kell

szeretet-szomjra édeset fagyállót
mely máj vese élet romboló
sikert hírnevet hoz költőnek
ettől dagadnak a rímek
mert halni kell kicsit
s posztumusz lehetsz itt
a nagy-halál előtti utánig
költő nem vagyok bár
jött szeretet néha elhagyott
hallgatni rá sem ártott
nem lett ettől senki robot

Menekülő

Amíg papok győzködnek
a semmire téve áldásukat
nép s csoport izomszalag
rándul meg éhségtől
jóllakva a félelemmel
eteti még-még ítélettel
a maroknyi józanságot
hogy győzzön a részeg
s imára dögöljön meg
sajnálaton rothadó jelen
savanyított múlt halott jövő
föld az embertől menekülő
"oszd meg és uralkodj"
demokrácia temetőbe
nyomorít előítéletekkel
fél országot a másik fele

Helyre teszi

vajon megkérdezték-e már tőle - Hó
- milyen érzés kerül-e depresszió
mert az úton halálra gázol
a sokezernyi kerék autó
és ember lábak a halál taposó
haragszik-e ránk ha hókotró
köpi ki halomba és tömegsírba
folyik a jó fehérsége
mocskos-e ha föld szennyezi
kibírja-e mikor földnyeli
hideg szűzi testét pelyhét
vagy titkon Csernus Doki
helyre teszi...

Ne láss

Ez maradt nekünk  ó...
kukákban turka inkasszó
kenyérből penészt csipkedő
vesztes nemzedék ő
keveréknép érdeklebzselő
magányos milliomosok népe
ahol a halászháló lyukas
már a halak is disszidáltak
fekete tóban fürdő
fehér-bőrű cigány-lányú nő
néma nemzedék nyoma
elnéptelenedő falvakba
nyugdíj nyoszolyák még
lomtalanításra érett kép
ne láss szólj csak nép

Sortalanság

Nem vethetik szememre
a sortalanság létét
szőlőfürtöt bontom szemekre,
s laptopomat meg kétrét.
kinek tetsző e pár szösszenet,
ők azok, kik szeretnek,
bármilyen rossz is ez a zörrenet,
akkor is csak dicsérnek.

Ha valaki ellenem és szócsatám,
amely őszinte kacat,
mikor a JA díjra jelölő prófétám
zárja szívét, hét lakat,
Mikor dicsért is tudtam én
a siker is átmenet,
hiába kevés a dicsérő egyén,
mindenért jár köszönet.

Minden megy tovább

Kukazsákból öltözik a remény
szekrényére nincsen gond
konténerbe pusztul a fény
amíg a tavasz jóakarót bont
a pillanat fon napot az estén
    és... minden megy tovább
és a betartott parancsolat
tart tűzriadót az elárasztott
szigeten hol eső az unalom
és minden szakítás a szerelem
és minden szeretkezés erőszak
és minden anya szűz marad
és minden férfi impotens most
és minden gyermek új halott
    és... minden megy tovább
a szögre akasztott mundér
a rozsdás bús-becsületé
majd... retkes rongyként hull alá
falban a szög helye csak lyuk
letakarva is marad a mélység
az örökletes zavaró zsák-út
mely a túloldalon láthatatlankodik
    és... minden megy tovább
sértetlen a szék a hova a nincs
magára hagyva nyomul az íz
penész szagot árasztón festi
át a holnapokat a múlt kékjére
óóó... csak a lapok éle tiszta
a levegő átlátszóan szennyes
    és... minden megy tovább
fekete ezer árnyalata egy-szín
mikor fegyver lyuggatja posztóját
csillagképekké véletlenszerűen
mely oly elégedett
mint a lélek-árkok felett
száguldó vér-cafatos lánctalpak
ha láncszeméhez közöd van
hős helyett gyilkos vagy
    és... minden megy tovább
még halottakat gyárthatsz - védj
vagy szaladj szaporábban
ha elér a vesztes torz erő
büszke affektív plakettre tűz
    és... minden megy tovább
egy napot élt csúf csecsemő
gombszerű forrásvíz könnye
lesz lélekbe folyó fura féreg-let
halad... benned tovább megy
ön-magával pótolható minden
mert a minden... sem mind egy
    és... minden megy tovább
    és... minden megy tovább

Új hazát keresve

Kétharmad ház, egyharmad felhő,
ez a város, ha néznélek odafentről
a sokból, egy senki leszel fekete
antikolt, dőlt árnyékú házak mellett.

Vágyódva nézhetsz az égre, bárhol
a világon nem láthatsz mást akkor,
koptatsz földet, mi távoli és másé
idegen maradsz ott, akkor is örökké.

Messzeségbe, ezren utaztak szenteste,
mikor jegy is olcsóbb a fellegekbe,
új hazát keresni, hol több a becsület,
és idegenként is nyugtató a tisztelet.

Az ember

Természetellenes emberiség,
az öko-rendszer rendezője,
gyilkosa tettnek, erőnek,
harmatcseppes tudomány,
álművelt csárdás paszomány
táncok-tánca, kővel rakott
hagyomány pakkok,
könyvtárakat töltő erdők,
mit sem érő sorok, termők,
aknázók, elaknázók, kihasználók
bűvös bohócok, diktátorok,
rangos rangtalan hangok,
a fél- egész- és felnélküli,
pucérrá vedlett savó-tej,
helyzet, hely és helynélküli
aktokká vedlett ismeretlen
a gyilkos kór, az ember.

Ígéret

A lét, mintha nyughatatlan rohanna,
egyenest a Napba, hogy azt befogja,
napkeltét vár lobbanó lelkedbe,
fény függönyét zárja kicsiny szívedbe.
Hogy fény felé fuss megint s újra.

A lét, mint fényeket faggató alak,
elvakult, nem megy le torkán falat,
ha kultúréhsége tompít látásán,
éldegél ezer évek hamis másán.
A magába vetett hit, jócskán elmarad.

Létünk analóg marad más szaván,
ahogy vad ló száguld szembe sztrádán,
oly könnyű a péppé zúzott ígéret,
úgy is, hogy időről-időre megéghet,
Ebbe süllyed halála a bölcsek árán.

Csak sejtem

Csak sejtem, hogy boszorkány vagy,
a tündérek között nagy,
oly, ki mosollyal varázsol,
és simogatva jóban hagy.

Csak sejtem, hogy szemed követ,
pillantásod gördít kövön-követ,
csillag íriszeddel áldol,
mit nem kaphat más tőled.

Nyomorultak

Színpadra vitt csendek íze
halkan morgó, erővel fecsegő padlók,
láthatatlan zenekar képzaja,
halkul a fények fala és köznek-pontosít
ezt mondja háttér a kopott és mély,
semmi bajt okoz, se jaj, se vér,
elfojtó dal, üt a dráma dromedár,
jegy karton szúr szívet zseben át.

Előítélet, bántás, drámai büntetés,
véges halált idéző monológ,
mára is így, ugyanazt kapod,
billog mi le nem kophat soha,
gazdag tények és szegény terek
új keményített barikádja,
megragad a hatódás cseppje,
a Színészek fizetsége.

Helyes az írás?

Árnyéknak háttal,
választok szép szót magamnak,
betűzzem neked?

Belépek az életbe,
mintha kiléptem volna az éterbe,
hol szemed ragyog.

Üvegfalba ütközve,
csodálhatod áttetszőségemet,
repedt palackban.

Nyitott a szólam,
szép szavak közt turkál ujjam,
...helyes az írás?

Amit te nem írsz meg

Amit te nem írsz meg...
nem írhatom meg helyetted,
pokoljáró líra, önkéntes sereg,
ontja rímét, mint felhő a cseppet.

Aki jól hazudik és lazán lop,
abból lesznek jó politikusok,
borderline-os, vagy suicid vagy?
akkor leszel költő, igazán nagy.

Ha talán meghalt valakid,
gyermeked, szülőd, vagy nagyid,
a fájdalomtól szú eszi lelked,
rövid mórán születik versed.

Netán, nálad egyik sem áll fenn,
tanulj egy külföldi egyetemen,
ott csinálhatnak belőled költőt,
írót, vagy nagy mellé-elbeszélőt.

Talán, - Savanyú az a szőlő...
- ezt mondják, ha nem is ringott bölcső
velem, úgy ahogy egy költőnek jár,
ez nem tart vissza, csöpög a nektár.

Kíváncsiság

Perspektivikus gondolat,
ahogy házak szűkülnek az ég alatt,
(lehetne akár lapos a Föld,
de a Nap se tányér, hanem gömb),
Távolba nézve ott bent,
nem nagy a gond, ha nincs csend,
rád kiáltanak feladatok,
ezzel leszel több, jobb, vagy ahogy akarod.

Jövőképet raknak sorok,
a sarok után mi jön, kíváncsi vagyok,
(bár túlságos a türelmem,
- mondják -, mégse hiábavaló remélnem).
Ha értenek, akkor nincs baj,
az se mindig jó, ha túl nagy a ricsaj,
Ha nem értünk van az élet,
akkor szürkül a táj, megérjük a való véget.

Aurám

Ez az én aurám,
ebben születtem és élek.
Néha kissé szűk,
ha koptatja másik lélek,
mikor ragyogok ám,
ez csakis mást dicsérhet.

Ki kért energiát,
és kenyérként fogyasztott el,
test hiába is kiált,
beesett arcom csak figyelt,
most ragyog rám,
tűr, végtelenség angyalszem.

Kiestél aurámból,
mert jóllaktál, telítődtél velem,
taszít a létezésem,
száraz kétszersültje lettem,
keserédes létem
nem gyógyít, ha vacak lelked.

A fejlődés

Emelném kalapom,
ha lenne mire a földön,
disznóba zárva ól,
kabátból készül tepertőm.

Emelném kalapom,
ha lenne nekem fő-födőm,
kínnal hízik lapom,
pemperempembe törődöm.

Emelném kalapom,
de a lószőr az kurrens cikk,
zsoké hajt nyom-oron,
lótartókat meg lelövik.

Új év

Ez a nap se különb,
mint többi háromhatvanöt,
de arra esküszöm,
mit fiaimmal eltöltök.

Az ó-év távozik,
de száll a szerencse madár,
újévtől fényes itt,
mint Toldi féle csizmaszár.

Egy hely

Híre sincs már itt a tónak,
nem tükrözi már az eget,
földben tán ótvar csónak,
tér alatt, hulladék felett.

Mikor adom

Első padon együtt ültünk,
szivárvány színű fák alatt,
tejút messze fent fölöttünk,
vagy műhold, mi épp elhaladt.

Sosem lenne ennyire szép
csak veled, ilyen délután,
szelek, mint mobilt rezgették
száraz leveleket a fán.

Esély sem volt gondolatban,
mikor adom országomat,
szemem csukva csókolhattam,
ősöktől kapott ajkadat.

Életem már sokat elvitt,
és nem láthattam ezalatt,
annyit adsz te, amennyit
nem tud adni sok jó falat.

Szív diktálja, szeret téged,
képzeletem szép gyöngysora,
nem kérek én üdvösséget,
mindent adsz és adok oda.

Nem vagy velem, de mellettem,
mint jó szüleim egykoron,
kisfiúsan is merengtem,
ki ül most boldogságomon?

A Föld Kutya éve

Kutya éve vonít be szobánkra
és bosszantó napjainkra,
örök kritikák visznek táncba;
a cél elérhetetlen partjaira,
vagy a napi siker dagályra.

Talán a vita emel új tornyot,
aki lejtőn gáncsol gurulót hiába,
önnön-magának állít dombot
rontó gondolatnak gúnyos árnya;
friss festékes, lélek rongyot.

Kissé dőlt tornyok magasába,
belénk fojthat szót, eredményt,
elsüvíthet ott idők vitorlája,
beárnyékolhat sikerélményt;
s utazókként úszunk mába.

Hangok és színek víg-játéka
az élet minden egyes perce,
erő figyelhet portékánkra,
de sosem elég a sikerre;
idő visz vissza más tájra.

A siker nem a győzelem;
siker a veszteség elmaradása.